bozóttűz!

Ta-tamm!

- az én falumban és-sel kezdődnek a legszebb mondatok -

/1/ 

A Tatám: feje búbja kopasz, arcán semmi szőr. Kerek, mint a Puskás öcsi. Szombat reggelente a konyhában borotválkozik, olyankor akkurátus. (Bár akkor még nem tudtam, hogy ez a szó, jaj, vajon mit jelent.)

A Tatám borzalmasat bír kapartatni a piros Zsigulival, ha nyulat lát keresztülhaladni a földúton. A Dögösre, ha pecázni mentünk, furvást menekült a zajec (a nyúl), sőt, a környékbeli gyerekzajecokat (az apróbb, naivabb, tapasztalatlanabb nyulakat) Csányi Vilmos etológus feljegyzései szerint úgy ijesztgették a napazajecok, amikor rosszak voltak, vagy rumlit hagytak az üregben, vagy nem akarták megenni a répát, hogy „HA (itt felkiáltójel) nem viselkedsz tisztességesen, meglásd, elvisz az Adamikmihály!”

Kuss is lett ám egyből.

Akkoriban persze a Tatám nagyobb volt nekem, mostanság meg valahogy kisebb, bár így is fel kell néznem rá nagyon - barom módjára egyre nöök és csak nöök, de úgy, olyan roppantul gyorsan, hogy közben még a vé is kifelejtődik néha. Tata ellenben majd bolond lesz megvénülni, de szó se róla, ő pont olyan, hogy még. Hogy jusztse. Egyszer, amikor még kézenfekvő volt, hogy ha nincs a Tatám, akkor csendben marad a kakas, értsd: reggel se lesz, meg semmise, na akkoriban fagyizni jártunk, befelé a rozsdás Városba. Minden rendben is ment, futottak a fák, azonban egy gyanús, füstszagú reggelen lobbot vetett az ég alja, sanda gyanú támadt az összes emberekben, megállt minden, minden megállt. Nagyapám (Tata) kihunyorított kicsit a meggypiros Zsigulinak a kormánykereke mögül, talán hümmentett is, bár ez már egyáltalában nem biztos – s amikor bekanyarodtunk a cukrászda elé, s mikor a fagyisember ijedten motyorva azt találta mondani, hogy

- Csoki, az nincs - na akkor valami nagyot dörrent, megrepedtek mind a poharak, merthogy az én Tatám csak a csokifagyit ette, a többi mind pocsolyába olvadt, ha rájuk vetette a tekintetét, s így lehetett az, hogy a Tatámat körbevevő hatvan méteres körzetben más fagyi, mint a csokis sohase meg nem termett. Egy lélegzetre pedig olyan lett akkor a világ, mint a fotók negatívja, de mondom, csak épphogy, aztán a Tatám felemelte az ujját, mint egy Mózes, mint aki valami igen komoly igazsággal rukkol elő éppen, s úgy dörmögte a fagyigép fölött:

- De van.

És volt.

S azóta nyilvánvaló, hogy ha a Tatám azt mondja: van csokifagyi, akkor van; ha pedig közli a Múló Idővel: „Ne pofázzál, nem öregszek!”, akkor állhat a Múló Idő a feje tetejére akár, a Tatám a derekát csak azért sem adja be.

És bizony ez így van rendjén!

/2/

Többek között a Tatám visszavert egyszer egy Mercédeszes orvtámadást is. Fényképek bizonyítják, hogy egy nap a sátánszagú Sisere Mercédeszbe vágta magát, aztán döngetni kezdett: füstölt a gumi, menekültek a verebek, a bitangja meg pont az én Tatámék kerítését szemelte ki magának, hogyaszongya

- Én ezt most márpedig ripityomra verem szét!

Mer’ a Sisere olyan, a pékfaszán kívül senki nem látta szívesen a faluban. Úgy rombolt neki a csibész annak a kerítésnek, mintha bizony muszájból tenné.

A Tatám meg épp egy kihajtható kempingszéken pucolta a krumplit, a szájában 1.0-ás tigrisszofi égett - a fel-felröppenő füstbodorokból persze felhő lett az égen -, csakhogy sutty, megszaladt a kés, s mikor a Tatám a szájához emelte a sebes ujját, hallja ám, hogy miket suttog a kifelé buggyanó, langymeleg vér:

- Jön a Sisere! Jön a Sisere!

Pattant ám a Tatám! Rohant ám a kapu felé! Tökön-paszulyon keresztül, pont, mint a Mercédesz kormánykereke mögött vicsorgó, krumplifejű Sisere: félúton találkoztak, a Sisere már általtört a kerítésen, de a disznajának még az sem volt elég. Vitte volna a körtefát, a műanyag kerti asztalt, még talán a petúniát is.

- Na, az apád! – mormogta erre a Tatám, s a Mercédesz elé állt, s felfújta a hasát, a Mercédesz meg jött, a Sisere meg nézett, tátotta a száját, de rángathatta akkor már a kormányt, nyomhatta a féket! Nem volt ott mit tenni: repült az árokba visszafelé, úgy pattant le a Tatám hasáról, mint egy buta sértés.

A rendőrség (Police) szerint persze csak annyi történt, hogy valami borgőzős tatár belerohant a Tatámék kerítésébe, aztán jónapot. A Tatám se mondott mást, ült a zavarszínű kempingszékén, az ujján koszos sebtapaszt rongyolódott, és mikor a vontató kihúzgálta a kerítés roncsaiból a Sisere Mercédeszét, s mikor a Sisere az öklét rázva ordibálta a Tatám felé, hogy

- Meglásd, visszatérek én még, Adamikmihály!

akkor a Tatám csak somolygott magában, és mielőtt rágyújtott volna megint, még hallgatta kicsit, hogyan kotlik mellette, méhzümmöt mormolva, almán a nyár.

/3/

Egyébként úgy nagyjából, körvonalakban persze már kapiskálom, mit is jelent az, hogy „akkurátus” (nanáhogy: a Tatámat, szombatonként, amikor előveszi a zsebtükröt, s beül a konyhába borotválkozni: habot kever, pemzlizik, valamint kapar, a napkorong meg közben a fejének búbját nyalogatja), és kezdem sejteni továbbá, hogy a Tatám mégsem az a bizonyos Kaporszakállú Jóisten, akit egyébként a Tatám oly sokszor emleget, főleg disznótor idején, pont mielőtt (természetesen jogos) sértettségében elvonulna az ólak mögé megetetni a tyúkjait.

Pedig énszerintem jó pontból indultam ki. A Kaporszakállú Jóisten vasárnap reggel, mellében a Teremtés felett érzett büszkeség vajmeleg birizgájával felébred, a Földre rúgja a paplant, aztán lecsodálkozik (az Égből):

- Nade, nade! Ez meg mi a frászkarika? Jézusom, hát ez a napfény! Azt az Árgyélusát, hát ez a madárcsicsere! Meg a friss, ződes illat! És ezt mind én hegesztettem egybe! Tyűha, ide nekem egy öblöstányér pacalpörköltet, de ebben a minutában, vagy különben verekszek!

Az angyalok meg szanaszét rebbennek, ki-ki a maga dolga után: abroszt hoznak, ecetes vízben pacalt forráznak, aztán vagy négy óra alatt kifőzik azt. Közben felteszik a hamvaspiros csülköt is, s ha félkészre főtt, hát kicsontozzák, de nem öntik ám ki a főzőlevet a világba, azt a jó fokhagymás, zsíros-borsos cundlit, amibe beleérett a hús! Pofont kap, aki megpróbálja, hát az lesz a szaftja, te tökkelütött! Közben persze már pattog a zsír, a sparhelten duruzsol a Szokol, valamelyik fehérszárnyas a vöröshagymát is felvágta, durvára ugye, a hájszín marhagyomor pedig szeletelve gőzölög egy előre odakészített, rózsamintás hokedlin. S mikor végre üvegesre pirul az a durvára szelt vörös, akkor mehet mellé a fokhagyma, vigyázzál, kevergessed, nohát; utána meg bele a disznólábat meg a pacalt is, paprikát neki, csülöklével fölönt, bors, kömény, miegyéb. Kis rotyogtatás, aztán meg paradicsmot, paprikát, maradék fokhagymát pakolnak bele az angyalok, s mikor ez kész, vagy hat órát főzik még, had csirizelődjön egybe az a veres lé a Mindenséggel… Közben pihegnek kicsinyt, sört szisszentenek, meghallgatják a vízállásjelentést, a „Ki nyer ma? – játékos vetélkedő”-t öt percben, és már épp küldenének Pápára egy Szécsi Pált a volt osztályfőnöküknek, meg mindenkinek, aki szereti, amikor nagyot rikkant a Kaporszakállú Jóisten, hogy hát hol a rossebben van már az a pörkölt? Persze ekkora már fűszeres meg kellemesen zsírszagú minden: olyan illat dongja be a szférákat, hogy netovább, hogy attól még azok a ványadt, kákabélű vegetáriánusok is kancsalul kacsingatnának a tyúkól irányába. És nézik, és szaglásznak, és kóstolják, s bizony, mint az ostya, úgy ragad már az a csülöklével felkent, sűrű szaft, rohanvást terítenek hát az angyalok, a Kaporszakállú Jóisten meg közben kénytelen puha, paprikás kenyérkatonákat gyártani egy életlen bugylibicskával, mert olyan méla szemekkel, olyan nyálcsorgatva pislog kifelé az asztallap alól a Fiú meg a Szentlélek.

Aztán ebéd. A mélytányérba mert pacal vörös, mint a harag, a tetejében illattal teleírt pergamenbe húzódik a zsír – a Jóisten pedig nekilát, s az angyalok kíváncsian kuksolnak a szentséges lábánál, kivéve azt a szerencsétlent, amelyik a két kila savanyított káposztát kénytelen előcűgölni a spájzból. S az első kanálnyi csámcsogós csend után jóleső sóhaj szakad fel:

- Hínnye, hát látám, hogy ez jó! – zengi hordóhangon a Jóisten, behörpöl egy kellemes nyelet pincehideg, szódával fejbevert olaszrizlinget, majd falni kezd… csak úgy, pusztakézzel lógatja abba a fenséges szájába a csokornyi savanyúkáposztákat, tele szájjal, helyeslően dörmög, s a patyolatfehér abrosz lassanként, akár a vér pettyelte, decemberi hó: hirtelenvirágzó, hájas pecsétekkel lesz díszes. Ám ekkor történik meg a baj! Először csak a gombok pattognak szanaszét a Jóistennek csipásra gyűrött hálóingéről, aztán pedig az asztal kerül egyre és egyre távolabb. Gyarapodásnak indul a Mennyei Pocak, mint holmi pöfeteggomba az esőben, úgy lesz egyre terebélyesebb, s meg sem áll a növésben addig, amíg a Kaporszakállú Jóisten formája egy jóllakott traktoroséhoz nem válik hasonlatossá, akinek a koszfehér, lukacsos atlétatrikóból kifelé bodorodó, kunkor szőreibe mellesleg beleragadott a Hold is, meg az összes csillagok.

Ekként öltött hát a Jóisten olyan jófajta, mikszáthi formát.

Így lett olyan, mint amilyen a Tatám.

De mondom, végül pofán vert az igazság, miszerint a Jóisten meg a Tatám mégsem egyazon firmák, és pediglen azért, merthogy a Jóisten sosem lenne képes félkézzel megnyúzni a Dögösből lehorgászott törpeharcsákat egyetlen, rozsdás harapófogó segítségével.

/4/

Legalábbis ennek nemhogy a Bibliában, de még a Mindenki Szakácskönyvében sem lelhető semmi nyoma.

/5/

Fénykép bizonyítja továbbá, hogy a Tatám egy ízben, mikor még nem volt piros Zsigulija, illetve talán még Zsiguli sem volt, egy egész faluközösséget húzott ki a slamasztikából. A fénykép a következőt ábrázolja: nagy a tömeg, de még nagyobb a tanácstalanság, a Tatám pedig fekete-fehér, és egy emelvényen felolvas. Háta mögött, magyarzászló, közepén buzakalász meg butacímer, előtte új kenyér, jobbra, kicsit hátrébb huncut birkapörkölt illat lebeg.

Tatám stramm (akkurátus).

Na most egyesek szerint ez akkor készült, amikor a tatám Pártember volt (vagy Pártában volt? Vagy Pókember volt? Vagy mi.), és augusztus 20.-a alkalmából lelket kellett öntenie a nép szívébe.

Na most én másképp tudom.

A Rózsa kocsmában ugyanis, a fénykép elkészülte előtt egy nappal úgy beszoptak a traktorosok, a kapások, a böllérek, a vellérek, a három tűzoltó, a körzeti orvos, a szódás, a tehenészek, meg Kálmán Ferenc, a trafikos, hogy még a korcsmárosmester is ijedten pislogott a háta mögé, nehogy egy óvatlan mozdulat eredményeképp magára döntse fölébe tornyozott, üres szeszesüvegek halmait. Szépen fogyott minden, a sör, a bor, a pálinka, egymásba karoltak a falubéli férfiak, s mikor elpukkant az utolsó, szilveszterről ottfelejtett pezsgő, mikor elhaltak az utolsó böffenések, ekképp szólott a körzeti orvos:

- Emberek, erjesszünk pálinkát Bambi üdítőitalból!

Mindenki helyeselte a gondolatot, valaki épp egy Szécsi Pált küldött hálából a doktorúr kedves édesanyjának a Szabadság utcába, ekkor toppant be a Tatám. És még szerencse, hogy senki sem volt vaníliából, mert amikor a Tatám végignézett azon a csupasz seggű kompánián, akkor bizony nemhogy a kocsmában, de a világon semerre sem volt csokoládéfagylalt fellelhető.

- Na kérem – ennyit mondott csak, de ebből mindenki kihallhatta, hogy szépen vagyunk, szlopáltok itt, amennyi belétek fér, nem törődtök a világgal, felőletek aztán leéghet az egész (itt a három tűzoltó kicsit összébb húzta magát), azt sem tudjátok már, hogy kik vagytok, mik vagytok egyáltalán (itt meg a vellérek sunyultak el). És lobbot vetett az ég alja, megrepedtek mind a poharak, a Tatám pedig sarkon fordult, és bár nem látszott rajta, de azért gondban volt nagyon, merthiszen tudta, hogy mi következik holnap.

Mi következett volna? Zupában voltak a népek. Olyan másnaposság söpört végig a falun, hogy ahhoz képest a spanyolnátha kész kerti ünnepély. Valami különös forgószél kaphatta fel a férfiakat úgy éjféltájt, merthogy az egész díszes galeri egy tölgyfa alatt ébredt a nagyréten, a focipálya mellett: muslincák lepték körbe a traktorosokat, a kapásokat, a bölléreket, a velléreket, a három tűzoltót, a körzeti orvost, a szódást, a tehenészeket, meg Kálmán Ferenc trafikost, sőt, még a púposfejű korcsmárost is odaette a fene, mikor végül mégiscsak ráborult az a nagy vagyonnyi, visszaváltható pálinkás butélia. Csak lamentáltak ott, köpték a fehéret, meg jajgattak veszettül, észre sem vették, hogy az éjszaka folyamán egy színpad nőtt ki mellettük a földből.

És a Tatám fenn állt a színpadon, előtte csupa reménnyel eltelt asszonyok, még a nap is kibújt kicsit a felhők mögül leselkedni, a Tatám pedig végignézett a munkásruhába bújt, szedett-vetett kanbandán, majd mély hangon szónokolni kezdett. Elmondta, hogy ez így bizony nem mehet tovább, hogy berúgni jó, de másnaposnak lenni kutya dolog, hogy a másnapos ember nem ember, hogy a másnapos ember kapanyél sem lehet. És a Tatám ekkor hirdette ki az Egypár-rendszert: mindenkinek asszonya legyen, egy párja, aki majd kigyógyítja az Urát a másnaposság kínjaiból, és az asszonyok ki sem várták a végét, a doktoron meg Kálmán Ferenc trafikoson ugyan hajba kaptak kicsit, de végül kinek melyik tetszett, azt csípte fülön, és már cipelte is a saját portája felé. Az egyikük azonban ottmaradt a színpad előtt - a nap pedig gyorsan visszabújt a felhők mögé szégyenében, olyan érett alma mosolya, olyan ezüst haja volt annak a lánynak.

Ő lett az én Mamám.

Boldogan éltek.

És ez bizony így van rendjén!